A divat története - 1. rész

Az ember mindig is másnak akart látszani, mint amilyen kendõzetlen testi megjelenése volt. Hogy milyennek mutatta magát - és ezt milyen eszközökkel igyekezett elérni -, az koronként és kultúránként változott. A szép külsõn való munkálkodás mellett az öltözékek mágikus erõvel, jelképes jelentéssel bírtak hajdanán, és mai szokásaink egy része visszavezethetõ eredeti funkciójára.

A fülbevaló például arra az időre nyúlik vissza, mikor a rossz szellemek elõl kellett elzárni a test bejáratait, így a fület is megközelíthetetlenné tették egy-egy mágikus erejû tárggyal. Nem a ruha teszi az embert — bizonyos értelemben igaz, de külsõ megjelenésünk rengeteg jellemzõt elárul rólunk, már ha azt hordjuk, amit valójában szeretnénk.

A ruházat nem a szőr pótléka
Sokan úgy tartják, az ember azért visel ruhát, mert a bundás állatokhoz képest silány a szõrzete. Mintha a szõr lenne a hideg elleni egyetlen védekezési mód. A legnagyobb ma élõ melegvérû állat a bálna. Képzeljük el, amint dús nyúlszõrzetben szeli a tengereket… Ehelyett bõre alatti zsírszövettel óvja magát a hideg ellen, akárcsak az ember. Tehát a ruhára nincs mentség…

A ruha nem eltakar, hanem kiemel
A jégkor végérõl egyetlenegy olyan szobrocska maradt fönn, amelyen valami ruhaféle látható: farkötény. A hatalmas hátsóval rendelkezõ nõszobrocska nem szemérembõl hordta a bõrcsíkokból készített köténykét, melyet hátul lógatott le a derekáról, hanem azért, hogy hangsúlyozza vele a nemiséget. Célja tehát a figyelemfelkeltés volt. A jégkori vadászoknál ugyanis az az udvarlási módszer járta, hogy a férfi üldözõbe vette a kiszemelt asszonyt, és mikor utolérte, a nyakába harapott, ezzel kényszerítve megállásra. Szintén figyelemfelhívó a meztelen pigmeus férfiak 5-6 cm átmérõjû, 40 cm hosszú sárga színû pénisztartója.

A jómódot és elõkelõséget hirdetõ test
A földmûvelés elterjedésével a jól táplált lányok lettek kelendõek, mert a jómódot testesítették meg. Indus tanács szerint a férfi olyan nõt válasszon, akinek „járása, mint az elefánté”. A lábakat, karokat dagasztani lehetett elkötözéssel. Az amerikai karibi indiánok szoros kötést viseltek a bokájuk és a térdük fölött, hogy lábszáruk csaknem golyóformára dagadjon.

Fül: mindent kibírt
A törzsi kultúrákban általában alaposan megdolgozzák a fülcimpát. A zambézi négerek vállukig nyújtják. Kaledóniában a fülükbe akasztva hordják eszközeiket a bennszülöttek. A füllukasztásnak különbözõ, de mindig nagy jelentõséget tulajdonítanak. A szõrtelenítés és hajvágás a divathullámokat követõ beavatkozás, de szintén a természeti forma megváltoztatása.

Derékfûzõ és magas sarok: merénylet a test ellen
A fönti példák kissé ijesztõek lehetnek, az európai ember azonban ennél is kérlelhetetlenebbnek bizonyult teste megváltoztatásában. A fülcimpa, orrcimpa, végtagok megdolgozása veszélytelenek az úgynevezett civilizált népek derékfûzõjéhez és magas sarkú cipõjéhez képest. Elõbbiek ugyanis semmi károsodást nem okoznak, a civilizált testalakító módszerek viszont komoly szervi elváltozásokhoz vezetnek. A derékfûzõt a bronzkortól a legújabb korig Európában is, Indiában is használták. Megjelenésétõl fogva robbanásszerûen megnõtt a nõi betegségekben szenvedõk száma. A magas sarok kikapcsolja azt a rugóhoz hasonló szerkezetet, amely a talpunkban mûködik. A járás így tartós agyrázkódást okoz. A sarok emelésével az egész test tartása úgy változik meg, hogy egyetlen szerv sem marad a maga természetes helyén. A hegyes orrú cipõ ellentmond a lábujjak természetes formájának. Angliában történt, hogy több társaságbeli hölgy leoperáltatta lábáról a kisujjat.

Férfi és nõ
Az öltözködés története a férfi és nõ viszonyának története egyben. A különbözõ öltözéktípusok az évszázadok során alapjukban igen hasonlók maradtak, ám változott az, hogy éppen férfiasnak vagy nõiesnek tartották-e az adott korban, vagy az adott kultúrkörben. Az újkori Nyugat-Európában például mindig is a férfiak büszkélkedtek arcszõrzettel, a nõk többnyire egész testüket igyekeztek csupaszon tartani. Az aleut asszonyok viszont tetovált bajuszt hordtak, a férfiak pedig kitépkedték arcukról a szõrszálakat.

Az öltözködési szokások sokat elárulnak a különbözõ testfelfogásokról is, amelyek generációnként is változhatnak. Egyeseknél a ruha elfed, másoknál felfed. Ha követjük az öltözködés történetét, új összefüggéseket veszünk majd észre mai ruháinkkal, ékszereinkkel, testideáljainkkal kapcsolatban is.

A divat története - 2. rész

A legrégebbi civilizációkban a legfõbb tevékenység a földmûvelés volt. Egyiptomban a ruhák vászonból készültek. Nagyra becsülték a szövõszékrõl lekerülõ szövetdarabot. Lepelruhaként hordták, mely legtöbbször fehér volt. A lepelszerû öltözet dús redõivel jól szigetelte a bõrt, változatos szépséget jelentett.

Nem elhanyagolható az a jellegzetessége sem, hogy nem engedi meg a hirtelen mozdulatokat. Mai európai maradványa a sál és a fejkendõ.

Ágyékkendõ
Egyiptomban a szövés megjelenésével a hagyományos leopárdbõrt a textíliából készült ágyékkendõ váltotta fel, melyet a férfiak mindig balról jobbra hajtottak. Egyiptomban minden balról jobbra történt, a szobrok is bal lábbal lépnek elõre. Ha arccal a Nílus forrása, azaz minden jó forrása felé fordultak, délnek, akkor a nap tõlük balra kelt. Késõbb – idõszámításunk elõtt 2000 táján - a férfiak két ágyékkendõt viseltek. Egy rövidebbet alul, fölötte hosszabbat – átlátszó, vékony, keményített vászonból. Ötszáz évvel késõbb elterjedt az ingruha, melynek szabása igen egyszerû: egy felfordított zsákon három luk. Ám az ágyékkendõt továbbra is hordták az övvel átkötött, hosszú ingruha alatt. A hivatalnokok rangját a vállukon átvetett szalag színe jelezte.

Karcsú nõk nagy lábon
A nõk jóval több ruhát viseltek. A magas, nyúlánk alak volt a divat. A ruha lábszárközépig ért, két vállpánt tartotta. A szûk alsóruhára felsõt is vettek, mely kétszer olyan hosszú volt, mint a testmagasság. Mellükön nagy csokorba kötötték vagy a vállukon vetették át, ritkábban körülcsavarták a testükön. Lábbelijüket, a sarut, csak rossz úton vették fel. Az elõkelõk rabszolgával vitették maguk után szandáljukat. A szobrokból arra következtetünk, hogy nem tartották szépnek a kis lábat.

A férfiak is sminkeltek
Egyiptomban mindkét nem használt szépítõszereket. Szemhéjukat zöldre, a pillákat, szemöldököt feketére festették. A fekete kontúrt a szem külsõ sarkától majdnem fülig meghosszabbították. Szájukat és ujjuk hegyét hennával pirosították. Divat volt a paróka, melyet gyapjút és emberi hajat vegyítve készítettek. De törõdtek saját hajukkal is, tanúsítják ezt a ránk maradt hajápoló receptek.

Nõtisztelet
Egyiptomban hosszú ideig fennmaradt a nõtisztelet, mely a földmûvelõ társadalmakat jellemezte. Az uralkodót feleségével együtt ábrázolták. Sokáig a legidõsebb lány örökölte a vagyont. Az asszony minden nap együtt étkezett férjével. A feleség neve az óegyiptomi nyelvben „a ház úrnõje”.

A robosztus Mezopotámia
Az egyiptomival egyidõs civilizációban, Mezopotámiában az ideál a tömbszerû, zömök forma. A ruhák anyaga a gyapjú, mely még tovább szélesíti a testet. A szövõszékrõl lekerült textil láncfonalait és bevetõit meghagyták rojtnak, vagy bojtokat kötöttek belõlük. Alul ingruhát viselnek, fölötte leplet. A ruha színe élénk lila, vörös, sáfránysárga, indigókék vagy világoszöld. Díszítették geometrikus mintákkal, bõr vagy fém rozettákkal. Drágaköveket, csengõket akasztottak rá. Széles szegélyére emberalakokat hímeztek. Mindezeket a hivalkodó ékeket azonban a férfiak hordták. A társadalom férfitisztelõ volt. Mindennapos volt a háború, a becses, súlyos ékszerek a harcosokat díszítették. A haj- és szakállkölteményeket megalkotó fodrászat is a férfiak szolgálatában állt. Az Istár-templomok papnõi, akik korábban a termékenységkultusz letéteményesei voltak, a háborús Mezopotámiában a férfi kéjvágyának kielégítõiként voltak kénytelenek mûködni.

A divat története - 3. rész

A görögök szerint a hibátlan test a jellem tisztaságát bizonyította. Egy anekdota szerint bíróság elé került Phrüné, a hetéra, akirõl Praxitelész a knidoszi Aphrodité szobrot mintázta, védõje végsõ érvként lerántotta védencérõl a leplet. A bíróság a tökéletes nõi test láttán mondta ki az „ártatlant”.

Mezítláb és fedetlen fejjel
A görögök otthon és sokszor az utcán is mezítláb jártak. Az utcán bõrszandált is hordtak, melyet nagyujjuk mellett erõsítettek a lábukra. Kalapot csak utazáskor viseltek. A férfiak borotválták az arcukat. A férfi hajviselet kezdetben a fonott varkocs volt, késõbb a fürtökbe csavart, szalaggal lekötött haj, majd a rövidre nyírt göndör haj. A nõk elõbb a férfiakéval azonos hajfonatot hordtak, 400 után pedig változatos kontyokat körülkötve vagy fémhálóval leszorítva.

A redõzés mûvészete
Az öltözködéssel az intelligenciát és a kedvességet fejezték ki, nem az anyagi helyzetet. A jólöltözöttséget nem értékes ékszerek tömege adta, hanem hogy szépen rendezte-e el az ember leple redõit.

Az elsõ lepeltípus a himation. Férfiak és nõk egyaránt ezt a négyszögû leplet használták. Éjjelre maguk alá terítették, nappal testük köré csavarták, és egyik vállukon összecsatolták. Késõbb a férfiak a térdig érõ klainát viselték, a nõk peploszt. A peplosz földig ért, és fölül még annyi textil maradt, hogy visszahajthatták, vállukra, mellükre teríthették. Néha összevarrták a széleit, így csõszerûvé vált. Késõbb a peplosz mellett elterjedt egy másik viselet is, a khitón. Ezt férfiak is hordták. Kr. e. 600 körül a hosszú ión khitón, a kisázsiai görögök viselete, csaknem minden államban divatba jött. Kivétel természetesen Spárta, hiszen egy katonaállamban ez nem lett volna gyakorlatias. A spártai hajadonokat Athénban „csípõmutogatóknak” csúfolták, mert rövid peploszt hordtak. Az ion khiton annyira bõ, hogy nem csak vállukon, de karjukon is összekapcsolhatták. Az idõ haladtával a férfiak ruházata megrövidült.

Az öltözék gyapjúból vagy vászonból készült. A gyapjút növényi festékkel színezték. Csíra-, olajzöld, almazöld, ibolyakék és a vörös változatos árnyalatai voltak a színeik. A vászon fehér, a nõk a ruhaszegélyeket díszítették ezüst, arany vagy tarka mintákkal, melyeket nyomtak vagy hímeztek, nem szõttek be az anyagba.

Asszonynak otthon a helye
A görög demokrácia sem a rabszolgákra, sem a nõkre nem terjedt ki. Asszony nem pereskedhetett, sõt, még tanú sem lehetett. A politikai és kulturális életben nem vehetett részt. Homérosz Odüsszeiájában a királyné szövõszéke mellett ül, a királylányt a mosógödörnél látjuk. A nõ helye otthon volt, ahova a férfi ritkán járt haza. A férfiak elhanyagolták feleségüket, és hivatásos szeretõkhöz, hetérákhoz jártak vagy férfiakat szerettek. A homoszexualitást nem különböztették meg a „normális” szerelemtõl, mert természetesnek tartották.

A divat története - 4. rész

Mikor a rómaiak itáliai terjeszkedéshez fogtak, északon az etruszkok voltak a szomszédaik. Az etruszk sírkamrák feliratait még nem sikerült megfejteni. A szobrokból és képekbõl arra következtetünk, hogy a két nem egyenrangú volt.

Az asszonyok remekül megmunkált arany ékszereket, borostyánkövet hordtak. Hosszú, öv nélküli ruhát viseltek, amely átlátszó, könnyû anyagból volt. Köpenyt, nyaksálat vettek hozzá. A férfiak ágyékkendõt viseltek, vagy rövid, ingszerû zubbonyt. Köntösük bõ redõzetû. Lábbelijük saru és csõrös cipõ.

A római tóga, tunika és stóla
A Római Birodalmat katonai erõ teremtette meg. A római polgárság uralkodott. Római viseleten az õ tógájukat értjük. A tóga már nem négyszög, hanem szabott ruhadarab. Míg a görög ruha célszerû és kényelmes volt, addig a tóga drága és kényelmetlen. A szabad római polgár viselte. Eleinte a gyapjút meghagyták sárgás színében. A császárét, hivatalnokokét és gyermekekét bíbor szegéllyel díszítették. A magas rangú hivatalnokok tógája vörös volt arany hímzéssel. A gyásztóga fekete. Idõvel a változó divattal módosul szabása, nagysága. Végül képtelenül nagyra nõtt, szabása elképesztõen bonyolult, elrendezése külön tudomány. Az öltöztetést erre a célra kiképzett rabszolgák végezték. A tóga viseléséhez egyre több szabály tartozott. Meg volt szabva, hogyan kell a szónoknak elrendezni tógája redõit beszéde tárgya, milyensége szerint, és hogyan kell átrendeznie szónoklás közben, ha mondjuk hangnemet vált.

A tunika alsóruha és otthoni viselet mindkét nemnek. Hasonlít a görög khitónhoz, de sokszor rövid ujja is van. A férfiaké térdig, a nõké bokáig ért. A császárság késõbbi korszakában a dísztunikát könnyû, kínai selyembõl készítették. Az egyik krónikás így botránkozott meg a habkönnyû selymen: „Asszonyaink a világnak éppen annyit megmutatnak magukból, mint szeretõjüknek a hálószobában.” A nõi felsõruha tunika-szabású, földet söprõ stóla. Fölötte az utcán köntöst, palliumot viseltek. Fejükre kendõt kötöttek. A láb sanyargatása itt kezdõdik: a szandál mellet hegyesorrú cipõt is hordtak. Az összeszorított nagylábujj már észrevehetõ a szobrokon.

Arcmaszk és szõkített haj
Testedzésben, testápolásban elmaradtak a görögök mögött. A fényes római fürdõk szórakozóhelyek, nem a testedzést szolgálják. Még táncolni sem maguk táncoltak, csak nézték a szakképzett táncosokat. A fényûzõ császári Rómában viszont a nõk szépítkezése sem ismert határt. Egy elõkelõ római hölgyrõl írták: „…Új arcot teremt magának. És amíg a mûvelet tart, igazi arcát vastagon fedi a rákent maszat. A szegény férj kenõcsszagú csókokat kap és odaragad hitvese képéhez. De amikor a szeretõ megjelenik a színen, õnagysága egyenest a fürdõkádból lép elébe, megfrissülten, arab kenõcsöktõl és indiai olajoktól illatozva. Miután a fedõ-réteget eltávolította, arca selymes-puha, és ragyog…” Divat volt a hajszõkítés, a hajfestés és a póthaj is. A köztársasági Rómában a családapa felesége teljhatalmú ura. A császárkorra azonban az etruszk örökség kikezdte a római katonai erényeket. A nõ szinte egyenrangú a férfivel. Mellette feküdt az asztalnál, színházba, cirkuszba járt. A férjes asszony saját vagyonával maga rendelkezhetett. Megkönnyítették a válást. A sírfeliratok öt-hat házasságról is tanúskodnak.